Szabadkán születtem. Az egyik legfontosabb, amit onnan hozok magammal a nyitottságom. Számomra természetes, hogy emberek más nyelvet beszélnek. Akár egy családon belül is. Számomra természetes, hogy embereknek mások a hagyományaik. Akár egy családon belül is. Belefér, hogy kétszer ünnepeljük a Karácsonyt vagy éppen a Húsvétot, mert a különböző kultúrák találkozása így kívánja. S ez teljesen rendben van így.

Szabadkáról elfújt a szél Szegedre, majd Gödöllőre, hogy végül Budapesten telepedjek le.

Több mint 15 évet dolgoztam a KKV szektorban, illetve multinacionális környezetben. Különböző csapatok tagjaként és vezetőjeként ösztönösen azt kutattam, mitől működik jól egy csapat, és mi az, ami elakadást, nehézségeket okozhat. Elég gyorsan figyelmem fókuszába a kommunikáció került. Azóta hiszem, hogy elengedhetetlen, hogy tudatos figyelemmel és megfelelő érzékenységgel kell jelen legyünk minden kommunikációs helyzetben. Akár magánéleti, akár munkahelyi kapcsolódásokról legyen szó. Többek között ez vezetett a coach szakmához.

A jóga a saját útkeresésem egyik pilléreként egyszer csak ott termett és támogatott abban, hogy tisztán lássak. Azóta úgy megszerettem, hogy ha tehetem megosztom ezt az élményt másokkal is. No, nem volt ez mindig így. „Hát ez dög unalmas!”, „Mit csináljak itt egy helyben mozdulatlanul percekig?”, „Haladjunk már!”. Néhány kis gyöngyszem a saját belső monológjaimból, azokból az időkből, amikor először bemerészkedtem egy jóga órára több mint 10 évvel ezelőtt. Tulajdonképpen csoda, hogy ennek ellenére elmentem másodszor, harmadszor és sokadszor is. Ha őszinte akarok lenni magammal, akkor ez annak köszönhető, hogy rendkívül lusta vagyok, ami a sportot illeti, és a többi ugrálós, szaladgálós lehetőséghez képest ez olyan könnyűnek tűnt. Amiért én a leghálásabb vagyok a jógának, hogy remekül kisimítja az idegszálakat. Az már csak hab a tortán, hogy a kitartó munka nem csak lelki, de testi értelemben is látványos eredményeket hoz. Elég jó kis mellékhatás. Mesterem Mukesh Kothari, a Bindusar Yoga alapítója, akinél volt szerencsém tanulni és jógaoktatóvá is cseperedni.

Az írás szintén gyerekkorom óta velem van. Egyszer „Szabadka” címmel írtam verset egy pályázatra.  Az elbíráló, B.Foky István, író azt találta mondani rá, hogy: „Te látod az embereket!”. Akkor még nem értettem miről beszél. Van, aki nem látja? – tűnődtem magamban. Ma már sejtem, mire gondolhatott és örömmel élek ezzel a képességemmel a szakmámban. Hiszen akármilyen közegben is élünk és dolgozunk hasznos, ha nem csak nézzük, de látjuk is egymást.